Az apartheid legtöbbek által ismert rendelkezései értelmében a fehér és színes bőrű lakosokat az utcai padoktól kezdve a nyilvános vécéken át egészen a tömegközlekedési eszközökig mindenütt elkülönítették egymástól. Ezzel, az akkoriban a dél-afrikaiak által elfogadott, ám ma már hihetetlennek tűnő politikával tették a közéletet úgymond egyszerűen átláthatóvá.

Az apartheid egyik legszélsőségesebb megnyilvánulása a „bőrszín azonos házassági törvény" volt, melynek értelmében a fehérek és feketék nem köthettek házasságot vagy élhettek nemi életet egymással. Így aztán mindennaposak voltak az ún. „hálószoba-razziák”, melyek során sokszor még a lepedőket is alapos teszteknek vetették alá.

A dél-afrikai apartheid egy teljes mértékben elnyomó és rasszista rendszer volt, melynek törvényei sokban emlékeztettek a hitleri náci kormány által hozott különféle faji jellegű törvényekre.

Nelson Mandela Johannesburgba költözése után szállt síkra a dél-afrikai feketék jogaiért. Ahogy fogalmazott:
„Nem célom isten földi helytartóját játszani, nem az igazamat keresem, kizárólag az eddigi életem során tapasztalt méltatlanság és igazságtalanság miatt bennem felgyülemlett harag hajt előre, hogy szembe szálljak a népemet elnyomó és tömegével bebörtönző rendszer ellen.”

Mandela mind nagyobb szerephez jutott az Afrikai Nemzeti Kongresszus ellenállási törekvéseiben, melyek során a színes bőrű dél-afrikaiak tömegtüntetések, bojkottok és sztrájkok keretei között, nyíltan szálltak szembe az elnyomó apartheid törvényekkel. Mindent elkövetett, hogy felnyissa a színes bőrű dél-afrikai tömegek szemét, és népét jogos haragra szítsa. Az erőszakmentes ellenállás során Mandela és az ANC folyamatos harcot vívott a dél-afrikai hatóságokkal. 1956-ban 150 aktivista társával egyetemben hazaárulás vádjával állították bíróság elé, ám végül felmentették a vádak alól.

A rendőrség hajtóvadászatot indított Mandela után, ám az AFC képviselői az afrikai nacionalisták egyik titkos rejtekhelyén mégis találkozhattak bujkáló vezetőjükkel. Az egyik találkozó alkalmával Mandela az alábbi nézeteket fogalmazta meg:
„Teljes mértékben haszontalan és hatástalan békéről ábrándozni és erőszakmentes szembenállásról beszélni egy olyan kormány esetében, amely fegyverrel támad fegyvertelen és védtelen emberekre. Meggyőződésem, hogy elérkezett az ideje, hogy a közelmúlt eseményeit mérlegre téve alaposan megvizsgáljuk, valóban megfelelőek-e az általunk ez idáig alkalmazott eszközök."

A Nemzet Lándzsájának új politikája hamarosan az elnyomó rendszer első számú közellenségévé tette Mandelát. A média „fekete Pimpernelként” kezdte emlegetni, a hatóságok pedig mindent tűvé tettek utána. Mandela 1962-ben titokban elhagyta Dél-Afrikát, és Nagy-Britanniába utazott, hogy támogatókat szerezzen a Nemzet Lándzsája számára.

Mandela nemzetközi szereplővé válása hamarosan létfontosságúnak bizonyult saját túlélése érdekében, hat hónapos külföldi útja során Nagy-Britanniában és számos afrikai országban is igyekezett támogatókat toborozni a tervezett fegyveres ellenálláshoz.
Roppant elszántságról és bátorságról tett tanúbizonyságot, ugyanakkor könnyelmű is volt, hiszen saját biztonságára nem sok figyelmet fordított. Mandela meglehetősen szabadon és nyíltan közlekedett, így várható volt, hogy előbb vagy utóbb sikerül elfogniuk a hatóságoknak.

Ez a nap 1962. augusztus 5-én jött el. Mandelát letartóztatták és fegyveres felkelés valamint szabotőr akciók megszervezésének vádjával bíróság elé állították, melyek mindegyike halálbüntetéssel volt sújtható.
A kormány példát szeretett volna statuálni az ügyből, így első számú közellenségként állította be Mandelát és társait, ami roppant kilátástalan helyzetet teremtett a fekete közösségek számára. Mandela élete egyetlen hajszálon múlott, a kormány ugyanis egy pillanatig sem teketóriázott volna a halálbüntetés kiszabásán, hiszen ezeknél jóval kisebb bűnökért is tömegek kerültek a halálsorra.
A védelem módját maga Nelson Mandela dolgozta ki. A vád természetesen azt remélte, hogy közönséges bűnözőkkel lesz dolga, és hogy az olyan jól bevált módszerek, mint a hamis tanúk beidézése, elegendő lesz a halálos ítélet kicsikarásához.

Mandela bátran nézett farkasszemet a vele szemben felhozott vádakkal, hiszen éppen az volt a célja, hogy élete legfontosabb vitájában vehessen részt, aminek nem az ő élete volt az elsődleges tétje, hanem a szabadság és megfelelő igazságszolgáltatás kivívása. A bíróságon többek között így fogalmazott: 
„Régóta dédelgetek egy álmot egy olyan szabad társadalomról, melynek tagjai egyenlő esélyekkel, teljes harmóniában élnek. Egész életemben mindig is ezért az álomért éltem, és ha kell, ezért az álomért természetesen kész vagyok az életemet is feláldozni."

Visszaemlékezéseiben Mandela így fogalmazott:
„Elszigeteltsége révén nem csupán börtön volt, hanem egy teljesen elhagyatott világ, ahol semmi sem hasonlított a korábbi életemre. A betonfalak egyetlen pillanat alatt szertefoszlatták Pretoria szellemiségét, és szembe kellett néznem a sivár ténnyel, hogy életem hátralévő része elkeseredett száműzetésben fog eltelni.”

Bebörtönzése idején Mandela édesanyja és legidősebb fia, Thembi is elhunyt.

Ugyan Nelson Mandela a rácsok mögött sínylődött, a külvilág egyetlen percre sem feledkezett meg róla és az általa képviselt ügyről. Az ANC a hetvenes és nyolcvanas években tovább folytatta az apartheid elleni küzdelmet.
Férje bebörtönzése idején Winnie Mandela lett az apartheid elleni küzdelmek szószólója, aki nemzetközi szinten is igyekezett minden követ megmozgatni.

Nelson Mandela az ellenállás jelképe és a világ talán legismertebb és leghíresebb rabja lett, az apartheid ellenes mozgalmak pedig világszerte gyorsan szárnyra kaptak. Az elnyomó rendszerrel szembeni ellenállás sehol sem öltött akkora méreteket, mint Nagy-Britanniában. A hetvenes évek közepén az apartheid elleni mozgalom igazán erőre kapott, és az egyik legfontosabb világpolitikai kérdéssé nőtte ki magát.

Mandelában csupán a külvilágban zajló események és állandó tüntetések híre tartotta a lelket. Hitte, hogy ha a világ nem feledkezik meg az erőfeszítéseiről, a mozgalom előbb-utóbb elérheti a célját. Ugyan hosszú-hosszú ideije börtönben sínylődött, a függetlenségről és egyenjogúságról szóló üzenete lassacskán bejárta az egész világot, ő maga pedig az apartheid ellenni mozgalom jelképévé vált.

Mandela mindezt így fogalmazta meg:
„A szabadulásunkért folytatott küzdelmek visszaadják a reményünket, hiszen a börtönfalak között semmi sem lehet annyira bátorító, mint a tudat, hogy a külvilág továbbra is támogatja az ügyet, amiért rabsorsra kellett jutnunk.”

Nagy-Britannia addigi legnagyobb létszámú apartheid ellenes tömegdemonstrációjában közel százezer ember vett részt. A tüntetők a Trafalgar Square-en lévő dél-afrikai nagykövetség előtt összecsapásba kerültek a rendőrökkel. Nelson Mandela támogatói az apartheid kormány megfékezése érdekében Dél-Afrikát sújtó azonnali szankciókat és bojkottot sürgettek, ám Margaret Thatcher erről nem volt hajlandó tudomást venni.

Thatcher arra hívta fel a figyelmemet, hogy mindenki negatív kritikáknak teszi ki magát, aki továbbra is támogatásáról biztosítja a terroristáknál alig egy fokkal jobb Nelson Mandelát, hozzátéve, hogy az ANC nyílt támadást akar intézni a brit gazdaság ellen, ami tökéletesen bizonyítja, hogy egy terrorista szervezetről beszélünk.

Thatcher hallani sem akart az egyre hangosabban követelt szankciókról, a közemberek viszont összefogtak, és ha mást nem is tehettek, legalább a dél-afrikai gyümölcsöket egyre szélesebb körben bojkottálták. Az apartheid ellenes mozgalom jegyében idővel nem csak a dél-afrikai gyümölcsök, de a kulturális és sportesemények bojkottja is napirendre került.

A sport azonban továbbra is mindenki számára elérhető volt a televízióban. A krikett volt az egyetlen sportág, amely meglehetős ellentmondásokat keltett, hiszen a sportbojkott ellenére számos csapat indult ún. „dél-afrikai lázadó túrára”. Azért hívták „lázadó túráknak” ezeket az utazásokat, mert a nemzetközi krikett szövetség nem tiltotta a Dél-Afrikával vívandó összecsapásokat.

Hazatérve a túra résztvevőire hosszas eltiltás várt. Aki az apartheid idején Dél-Afrikába utazott, az mintegy kinyilvánította, hogy egyet ért az ottani politikai rendszerrel, ami jogos büntetést vont maga után a nemzeti krikett szövetségek részéről.

A lázadó sportutak természetesen komoly felháborodást váltottak ki Dél-Afrikában, annak ellenére is, hogy a világpolitika ekkorra komoly fordulóponthoz közeledett. A berlini fal leomlásával és a vasfüggöny letépésével a dél-afrikai rezsim támogatottsága lassacskán semmivé foszlott.

A kommunizmus bukásával lehetőség nyílt egy korábban elképzelhetetlennek tűnő előrelépésre. Végre nyíltan is előtérbe került a dél-afrikai nemzet egyesítésének és egy olyan államreformnak a víziója, amely megszünteti a faji megkülönböztetést és minden polgárnak szavazati jogot biztosít.

Nelson Mandela és FW De Klerk titkos tárgyalásokat folytatott az ország jövőjéről. A két legfontosabb napirendi pont Mandela és a betiltott Afrikai Nemzeti Kongresszus rehabilitációjának kérdése volt.A közel három évtizedes rabság 1990. február 10-én lassan a végéhez ért.

Mandela utólag így emlékezett vissza erre a felejthetetlen pillanatra:
„Amikor a börtönkaput átlépve beszálltam a rám váró autóba, 71 évesen is azt éreztem, hogy egy új élet vár rám. Közel tízezer napos rabságom ezzel véget ért.”

Ahelyett, hogy revansot vett volna a meghurcoltatásért, békejobbot nyújtott az ellenségnek. A világ ekkor csodálkozhatott rá Nelson Mandela veleszületett emberségére.
27 évvel korábban az Afrikai Nemzeti Kongresszus katonai szárnyának létrehozása és a fegyveres ellenállás vezetéséért ítélték el, ám a börtönben nagyon hamar ráébredt, hogy a hőn áhított egyenjogúságot nem fegyverekkel, hanem politikai csatában kell kivívnia. Miközben nyomást gyakorolt, a kezét is nyújtotta, ami roppant érdekes személyiségről árulkodik. Egész életében az apartheid ellen küzdött, ugyanakkor mind jobban szerette volna megérteni az ellenfeleit.

Miközben Mandela lázasan kutatta a politikai megegyezés lehetőségeit, magánélete súlyos válságba került. Winnie Mandelával kötött házassága ugyan kiállta a börtönben eltöltött évek próbáját, végül mégis darabjaira hullott. Fájdalmas időszak volt ez az életében, hiszen nagyon szerette a feleségét, végül mégis kénytelen volt meghozni egy fontos politikai döntést.

A külön töltött hosszú évek alatt Winnie Mandela folyamatosan ki volt téve a hatóságok zaklatásának, sőt házi őrizetbe is helyezték az asszonyt. Egyes állítások szerint ugyanakkor Winnie a háttérből irányítva keményen megbüntette az ellenségeit, mi több, egy emberrablási ügyben még bíróság elé is kellett állnia.

Mandela mindvégig mellette állt, és amikor csak ideje engedte, a tárgyalásokon is megjelent, hogy bizonyítsa Winnie ártatlanságát. Egy bizonyos ponton azonban be kellett látnia, hogy a felesége ellen felhozott vádak miatt ez már rég nem az apartheid rendszerre jellemző kirakatper volt.

Mandela mindvégig hangsúlyozta, hogy válásának nem a felesége ellen felhozott vádak az okai. Ugyanakkor az Afrikai Nemzeti Kongresszus berkein belül egyre többen vélték úgy, hogy az asszony tevékenysége nagyban visszavetheti a párt és a pártelnök jövőbeni esélyeit. Nem volt más választása: ha továbbra is a demokrácia és békés jövő felé akarta irányítani a hazáját, el kellett válnia Winnie Mandelától.

Mandela fájdalma tagadhatatlan volt. A házassága felbomlása és az országot jellemző sorozatos erőszakhullám ellenére a demokratikus törekvések végül mégis sikerrel jártak, és Nelson Mandela immár Dél-Afrika első színes bőrű elnökeként írhatta tovább az ország történelmét.
1994-re az egyeztető tárgyalások egyenesbe kerültek, és Dél-Afrika megtarthatta az első szabad választásokat, melyen fekete és fehér egyaránt rendelkezett szavazati joggal. Az Afrikai Nemzeti Kongresszus élén Nelson Mandelának minden esélye megvolt a sikeres kampányra.

10 nappal a választások előtt Mandela és De Klerk nyilvános televíziós vitában próbálta elnyerni a szavazók bizalmát. 
„Az ország legfontosabb politikai erőjének a vezetője vagyok, aki a békéltető tárgyalásokat még odabent, a börtön falai között kezdte el. Büszke vagyok, hogy kezet nyújtva vezethetjük a hazánkat egy szebb és jobb jövő irányába!"
Ezzel az egyetlen mondattal felülírt mindent, és végül meg is nyerte a vitát.

Dél-Afrika népe 1994. április 27-én járult a szavazóurnákhoz, hogy döntsön az ország jövőjéről. Ez a nap egyben az apartheid rendszer végét is jelentette, hiszen a színes bőrű lakosság a az ország történelme során első alkalommal kapott szavazati jogot.

A választók hosszú kilométeres sorban várakoztak, és mindenki számára ünnepélyes, felejthetetlen pillanatok voltak ezek. A szavazatok összeszámlálásakor kétség sem férhetett hozzá, hogy a többség akarata érvényesült, és Dél-Afrika új elnököt ünnepelhetett. 27 évnyi bebörtönzés után a 76 esztendős Nelson Mandela új fejezetet nyithatott Dél-Afrika történetében.

Persze még maga Nelson Mandela sem volt képes rövid idő alatt begyógyítani az apartheid okozta mély sebeket. A régi előítéletek és sérelmek továbbra is megosztották a dél-afrikai társadalmat. Ahogy fogalmazott:
„Attól a perctől kezdve, hogy nyilvánvalóvá vált, hogy az Afrikai Nemzeti Kongresszus kapott felhatalmazást a kormányalapításra, a mielőbbi megbékélés elősegítését és a kölcsönös bizalom helyreállítását tekintettem elsődleges feladatomnak”.

Mandela elnökségének első évében a szélső jobboldali szerveződések nagyban megnehezítették a demokratikusan választott kormány feladatát. Nem sokon múlott, hogy a demokratikus államszervezet pillanatok alatt darabjaira hulljon.

Ilyen feszült körülmények között került sor rá, hogy Dél-Afrika nyerte el a rögbi világbajnokság rendezésének jogát.
A rögbi Dél-Afrika nemzeti sportjának számított, és miközben páratlanul közkedvelt volt a fehérek körében, a nemzeti csapat a színes bőrű polgárok gyűlöletének volt a tárgya. A fehérek számára ez a csapat jelentette a nemzeti identitást és büszkeséget, a feketék szemében viszont a nemzeti mez és a Springbok az elnyomó, rasszista apartheid rendszer első számú jelképének számított.

Bár önmagát józan politikai vezetőnek tartók sokasága veszélyesnek ítélte meg, hogy Dél-Afrika adjon otthont a rögbi világbajnokságnak, Mandela viszont éppen ellenkezőleg, kiváló lehetőséget látott benne.
Mandela minden más politikai vezetőnél jobban megérezte, hogy a rögbi a megbékélés egyik kiváló eszköze lehet. Ő a Springbok segítségével szerette volna elérni a kettészakadt nemzet egyesítését, és a rögbi válogatottat amolyan politikai szövetségesként használta hazája újraegyesítése céljából.

Nelson Mandela elnökségét mindvégig az egyesítésbe vetett törhetetlen hit jellemezte, elnökként minden elkövetett a megbékélés érdekében,  eltökéltsége és odaadása végül a társadalom minden részét magával ragadta.

Mandela végül sikeresen állította helyre a demokráciát. Néhány évvel korábban ez a demokrácia könnyű szerrel darabjaira hullhatott volna, ám ő szorosan összefogta a különféle társadalmi rétegeket, és sikert aratott. Ez az ő legnagyobb öröksége.

Nelson Mandela 1999-ben, egyetlen elnöki terminust követően visszavonult posztjáról, de ez nem jelentette azt, hogy a közéleti szereplés alól is kivonta volna magát, sőt! Ezt követően egyre nagyobb figyelmet szentelt az olyan egész világot sújtó kérdésekre, mint pl. az AIDS.

Meglepő módon Nelson Mandela az egyetlen ember ezen a földön, aki bármikor felhívhatta Erzsébet királynőt. 2004-ben, 84 évesen ezzel a roppant egyszerű mondattal adta hírül végleges visszavonulását a közélettől:
„Kérlek, ne hívj többet, majd én kereslek!"

Nelson Mandela útja az ellenállástól a megbékélésig, a börtön rácsai mögül az elnöki székig vezetett, és a történelem egyik legpéldásabb politikai sikerét hozta. Csodálatos példát mutatott, és örökre, kitörölhetetlenül beírta magát a történelemkönyvekbe. Sosem volt megosztó személyiség, csakis pozitív energiákat sugárzott, ami nem csak Dél-Afrikát, hanem az egész világot megváltoztatta.