Ciprus, ez az alig több, mint 9 ezer négyzetkilométeren elterülő, s mindössze 930 ezer lakost számláló sziget, a világ egyik legősibb bortermelő országa.
A feltárt régészeti leletek fényében bizonyossággal kijelenthető, hogy a ciprusi szőlőtermesztés az időszámításunk előtti negyedik évezred táján vette kezdetét.

A sziget lakosainak borok iránti szeretetét évszázadokkal később maga Dionüszosz is bebizonyította. Ezt az állítást megerősíteni látszanak a Dionüszosz Paphos-i házának falait díszítő, a szőlőszüret eseményeit és szereplőit ábrázoló, csodálatos mozaikképek.

A mai Ciprus szőlőtermesztése több mint száz esztendős múltra tekint vissza, nem csoda hát, hogy napjainkban a szigetország egyetlen gyümölcsféléből sem termel annyit, mint szőlőből. A szőlőtermesztés és bortermelés manapság leginkább a Limasszol környéki településekre, valamint a Pitsillia, Laona és Afamis régiók falvaira korlátozódik.
A kiváló ciprusi talaj mellett az ország klimatikus viszonyai is meghatározó szerepet játszanak abban, hogy a ciprusi bort világszerte milliók ismerik és kedvelik. A mediterrán éghajlatú szigetország hosszú és meleg nyara kimondottan kedvez a kiváló minőségű borok alapját képező szőlőfajták termesztésének.

A büszke helyi bortermelők valahogy így szokták meghatározni a ciprusi bor lényegét: „A bor a Nap, és a generációk hosszú sorának tapasztalatát magába szívó ciprusi talaj gyermeke, ősapáink felbecsülhetetlen kulturális öröksége, mely minden korban képes volt kiállni az idők próbáját”.

A korábbi generációk szőlészei mindig kivárták a talaj nedvességét biztosító esős időszak beköszöntét, s csak azt követően kezdtek a szántás fárasztó műveletéhez. Akkoriban a föld megművelésének egyetlen módját az egyszerű ekevasak jelentették, melyek vontatásához az erre alkalmas háziállatok, szamarak, lovak és ökrök erejét használták.
Páratlan erejüknek köszönhetően az ökröknek különleges jelentőséget tulajdonítottak, ezért ellentétben a birkákkal és kecskékkel, sohasem vágták le őket. E szívós állatokat amolyan sokadik családtagként kezelték, hiszen hasznos jelenlétük megkönnyítette a mezőgazdasági munkálatokat, és nagyban elősegítette a családi gazdaságok fejlődését.

A szőlőtőkék elültetése - egyes régiókat leszámítva - általában január-február környékén vette kezdetét. A hagyományok értelmében az ültetésre kizárólag teliholdkor lehetett sort keríteni, hiszen a legendák szerint az égi jelenség garanciát jelentett a formás, telt szőlőszemekre. Természetesen az ültetést végző személyre nézve is voltak bizonyos kitételek: ezt a munkát csakis tapasztalt szőlészek végezhették. 

„Ültessen engem két, fehér szakállas, éltes ember, ágyamat szántsa két szelíd, jó ökör, s fiatal férfiak, és szép szüzek tüsténkedjenek körülöttem, hogy amikor aztán eljön a szüret, teletölthessem zsákjaikat, és megfizessek kitartó munkájukért!”

A szőlőtőkék ültetése évszázados hagyományokra tekint vissza: azokra az időkre, amikor a ciprusiak felismerték az őshonos bogyós növényben rejlő óriási lehetőségeket. Ráadásul a sziget hegyvidéki részein a termőtalajt túl jó minőségűnek ítélték ahhoz, hogy azon más növényt termesszenek. 

Mielőtt hozzákezdhettek volna a szőlőtőkék elültetéséhez, a talajt 70-80 centiméter mélységig meg kellett tisztítani a kisebb-nagyobb szikladaraboktól, kövektől. A nedves talaj könnyebb megmunkálhatósága miatt ezt is javasolt volt a téli hónapokban végezni.

Az ültetésre, melyhez egyszerre három szakemberre volt szükség, általában április-május magasságában került sor. A tőke helyét kijelölő és kiásó, a tőkét a földbe helyező, valamint az elültetett növény locsolásáról gondoskodó szőlészek voltak a szertartás főszereplői.
Mindeközben szőlőtőke- és víz utánpótlásról gondoskodó segítők hada állt a három tiszteletre méltó férfiú szolgálatában. A segédek elsődleges feladata a falu forrása, és a szőlőültetvény közötti folyamatos vízszállítás biztosítása volt, melyhez természetesen szamaraik segítségét is igénybe vették.
Sokak szerint a legnehezebb feladat a harmadik fázis felelősére hárult, neki egy apró fadarab segítségével kellett elsimítania a földet a frissen elültetett szőlőtőke körül, hogy ezzel biztosítsa a növény és a talaj közötti teljes összhangot.

Pitsillia régió falvaiban még bort is öntöttek a legelső szőlőtőke számára kiásott mélyedésbe, hogy a „bor még több bort szüljön”. A szőlőtőkék elültetése tehát valójában kész szertartás volt, melynek a számtalan segítő kéz, és asszonyi kecsesség elengedhetetlen részét képezte. 

Az első szőlőkezdemények augusztus elején bukkannak elő. A várva várt, apró szőlőszemeket aztán a település lelkészéhez viszik, hogy augusztus 6-án, a Megváltó napján megáldhassa azokat.
Ugyanehhez a hagyományhoz kapcsolódik egy 13. századi ikon, mely egy fürt szőlő csodáját meséli el: néhány egyházi példabeszéd is említést tesz egy gyermek szentről, aki a szőlőlugasba lépve leszakított egy fürt szőlőt augusztus 6-a előtt. Miután vétkéért apja, Küriakosz megfedte, a gyermek visszatért a szőlőhegyre, és visszahelyezte a fürtöt a tőkére, melynek sebei azonnal beforrottak.

Manapság egyre kevesebben szüretelnek hagyományos módon. Ők, az ún. „három kosaras technikát” alkalmazók azonban mind a mai napig fittyet hánynak a modern technika vívmányaira.
A hagyományok szerint mindhárom különböző méretű kosárra más és más célból van szükség: a legnagyobbikba a borkészítéshez használandó, egészséges, a közepes méretűbe a mazsolának szánt, a legkisebbikbe pedig, a szüret során összenyomott szemeket tartalmazó fürtök kerülnek.

A ciprusi szamaraknak még alig néhány évtizede is fontos gazdasági jelentőségük volt. Olyannyira, hogy szinte lehetetlen volt olyan gazdaságot találni, amelynek udvarán ne lézengett volna egy-két derék példány. A szamarak szállították ugyanis a leszüretelt szőlőt a földtulajdonos házába, vagy olykor egyenesen a présházba. 

A szőlőszüretet követően a szorgos sereg hozzáláthatott a bor készítéséhez és tárolásához, valamint a családok számára télvíz idején táplálékul szolgáló szőlőfürtök tartósításához.
A tartósításra szánt, főként fehér húsú szőlőfajtákat akasztókra fűzték, és az ablakba rakták. Az így felaggatott fürtök a friss levegő, és főként a hűvös időjárás hatására mesterséges anyagok hozzáadása nélkül konzerválódtak. 

Vízkeresztkor a családok néhány fürtöt a templomba vittek, és megáldattak. A szőlővel és más gyümölcsökkel teli kosarakat a szenteltvíztartó köré helyezték, majd a tisztelendő atya szép sorjában megáldotta őket. 
Egyes visszaemlékezések szerint a szenteltvíztartó körül álló, gyümölcsökkel rakott kosarak száma mindig megegyezett a faluban élő családok számával. Az áldást követően a tiszteletes a vízkereszti szenteltvízzel jelképesen meglocsolta a szőlőfürtöket, ezzel mintegy megóvva azokat a különböző fertőzésektől. 

A borkészítés egyik legrégebben ismert módszere - melynek során a kitaposott szőlőlevet hatalmas, kőből faragott vagy agyagból készült tartályokban fogták fel - a hosszú évszázadok alatt mit sem változott. A faragott edények néhány példánya a Limasszol és Paphos környéki falvakban mind a mai napig fellelhető. Ezen régiókban az is jól megfigyelhető, hogy számos szőlősgazda továbbra is az ősi technika, vagyis a szőlőtaposás segítségével készíti borait.

A ciprusi házi bor semmilyen adalékanyagot nem tartalmaz, s a kancsókat is természetes anyagokkal, faszén és szentjánoskenyér égetésével tisztítják.

Meglehetősen kis területe ellenére Ciprus szigete világhírű borokkal büszkélkedhet. A Biblia Ótestamentumában, a Salamoni Bölcsességek között is említést tesznek arról, hogy maga Bölcs Salamon király is vitt magával elültetendő szőlőtőkéket Ciprusról. 
Szent Gergely sorai szintén alátámasztják a korabeli társadalmak bor iránti odaadását: „János, portugál király 1490-ben bujtóvesszőt visz magával Madeira szigetére, e földi paradicsomban is meghonosítandó a tüzes ciprusi bor enyhébb gyermekét”.

Amióta csak ismeri, az ember a bort mindenkor isteni ajándéknak tekintette. Az Ótestamentum szerint az özönvizet követően maga Noé is földművelésre adta a fejét: „Noé pedig földmívelő kezde lenni, és szőlőt ültete. És ivék a borból, s megrészegedék, és meztelen vala sátra közepén”.

De a templomok ikonosztázai is remekül példázzák, hogy a bor a keresztény vallás egyik meghatározó jelképe lett: „én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők”.  A szőlőt gyakran használták Szűz Mária szimbolizálására is: „Óh, Istennek anyja, te magad vagy az igaz szőlőtő, s egyszülött fiad az élet gyümölcse”. 
A bor tehát kétséget kizáróan meghatározó jelentéssel bír a keresztény vallásban, melyet a fenti példák is remekül illusztrálnak.

A ciprusi borok minőségét illetően minden utazónak egyöntetű véleménye van: „A ciprusi bor olyan édes és sűrű, hogy akár a mézet, kenyérre lehetne kenni”.
Egy német nemes így fogalmaz: „A legkülönlegesebb bor a sziget déli részének magasan fekvő tájain található. Ha nem akar berúgni, egy rész borhoz tíz rész vizet tölt az ember! Ha valaki egy egész üveggel elfogyaszt a nemes nedűből, nem csupán részeg lesz, de akár a gyomrát is tönkreteheti. Ennek ellenére a helyiek úgy vélik, ez a bor tisztán, vagy üres gyomorra a legélvezetesebb. Sosem láttam még nagyobb ivókat náluk”.

A bor nemzetközi ismertségét, és főként a nyugat-európai országokban tapasztalt kedvező fogadtatását éppen a Kolossiban székelő Szent János lovagrend tagjainak köszönhette. Anglia királyai egytől-egyig a Coumandaria feltétlen hívei közé tartoztak. Sőt, állítólag egy 1352. évi szimpózium alkalmával a Londoni Borkereskedők Ipartestületének elnöke is e bort ajándékozta a tanácskozáson résztvevő 5 uralkodónak: az angol III. Edvárdnak, Dávid skót királynak, János francia, Valdemár dán, és I. Péter ciprusi uralkodónak.
A kimagasló eseményt követően elterjedtté vált egy szállóige, mely szerint „a ciprusi bor úgy ragyog, akár csillag az égen”, a Coumanderia-nak pedig „az apostolok bora” címet adományozták.

A szőlő csak nemrég virágzott ki, s máris kezdődik az újabb borászati ciklus. A tél közeledtével a szőlőlugasok ismét visszhangozni kezdik a ciprusi szőlősgazdák hangját. A hangokat, melyek az idő múlásával éppúgy a múltba vesznek, mint a gyönyörű szigetország kulturális örökségének fontos részét képező, ősi borászati hagyományok.