Fejezetek a világ pénzügyi történetéből - 1. rész
Pénz, lóvé, guba, korpa, della, steksz, zseton, lé – vagyis a piszkos anyagiak. Bárhogy is nevezzük, a pénz bárkit képes felemelni, vagy éppen nyomorba dönteni.
Miközben a pénzügyi univerzum mindenkori urai időről időre megtollasodnak vagy éppenséggel legatyásodnak, mi, egyszerű földi halandók csak találgathatjuk, hogy a bankban, vagy a párnahuzatban van-e jobb helye összekuporgatott garasainknak.
A pénz - miként az ősi Mezopotámiában, mai világunkban is – a mindennapok szerves részét képezi. Felemelkedése sosem volt zökkenőmentes folyamat, és az idők során – vegyük csak például a legutóbbi krízist - számos esetben gyomorszorító fájdalmakkal járt.
Vigyázat! A pénztörténet hiányos ismerete súlyos mértékben veszélyeztetheti az Ön és a környezetében élők anyagi biztonságát!
A pénzügyek az ingatlanpiac ingadozásától Kína villámléptű iparosodásáig ezer és egy szállal szövik át életünket, de vajon mennyit értünk belőlük? Tudjuk, hogy mitől lesz sikeres egy bank, hogy mikor beszélhetünk tőzsdekrachról, és hogy mi a különbség a magas és alacsony kockázatú jelzálog között?
Nos, ezek a szakkifejezések csakis akkor nyerhetnek értelmet, ha ismerjük a kialakulásukhoz vezető pénzügyi történéseket.
Próbáljuk meg elképzelni a világot pénz nélkül!
Ötszáz évvel ezelőtt az Inka Birodalomban nem ismerték a pénz fogalmát. Az inkák szépségük miatt szerették a nemesfémeket - a „Nap verejtékét”, az aranyat, és a „Hold könnyeit”, vagyis az ezüstöt.
Miként később, a 20. századi kommunista világban, az Inka Birodalomban is a munka volt az igazi értékmérő. 1532-ben aztán az inkák szemben találták magukat egy férfival, aki pénzéhségét csillapítandó, az óceánt is képes volt átszelni.
Francisco Pizarro González spanyol konkvisztádor (1471 vagy 1476 - 1541)
Francisco Pizzarro Panamából kelt útra Peruba, hogy utánajárjon az arany királyság, Eldorádó legendájának. Miután a cajamarcai ütközetben legyőzte az inkákat, minden korábbinál nagyobb elánnal folytatta a kutatást.
A spanyolok a mai Bolíviában található Potosí közelében leltek rá saját Eldorádójukra, a 4800 méter magas Cerro Rico-ra, azaz a „gazdag hegyre”.
250 évig tartó uralmuk alatt több mint 55 ezer tonna ezüstöt bányásztak ki az Andok 4000 méteres magasában.
Cerro Rico - a gazdag hegy a bolíviai Potosí közelében
Az inkák értetlenül álltak az európaiak kielégíthetetlennek tűnő arany- és ezüstvágya előtt. Nem tudták, hogy a Pizzarro vezette hódítók számára az ezüst jóval többet jelentett egy csillogó fémnél. Az ezüst ugyanis a pénzérme alapanyaga, az értékőrző, a tőke mértéke, és persze hordozható hatalom volt.
A spanyolok az inka őslakosság minden épkézláb férfitagját bányamunkára fogták, és minden nyolcadik munkás belehalt a megpróbáltatásokba, vagyis a pénzhajhász spanyolok telhetetlensége felért a tömeggyilkossággal.
Az Inka Birodalom a fukarság csapdájába űzte a spanyol koronát, és Potosí minden ezüstje sem lett volna képes megóvni Spanyolországot az elkerülhetetlen gazdasági és politikai hanyatlástól.
De mindez vajon hogyan következhetett be, amikor Francisco Pizarro kétségtelenül hatalmas fogásra tett szert Dél-Amerikában?
A válasz egyszerű: a spanyoloknak olyan mennyiségű ezüstre volt szükségük hódításaik finanszírozásához, hogy az majdhogynem
teljesen elértéktelenedett. A mind több ezüstpénz egyáltalán nem tette gazdagabbá a spanyol koronát. Sőt, a piaci árak folyamatos emelése mellett arra egyáltalán nem gondoltak, hogy a pénz csupán annyit ér, amennyi terméket vagy ellenszolgáltatást kínálnak érte cserébe.
Legyen szó ezüstpénzről, kagylóhéjról, aranyrudakról vagy bankjegyekről, mindez az ókortól napjainkig egyaránt alapigazság. Akár egy agyagtábla is érhet többet az ezüstnél, ha az embereknek kellő bizalma van iránta.
A mezopotámiaiak, közel 4000 évvel ezelőtt ilyen táblácskákkal kötelezték el magukat bizonyos pénzügyi tranzakciók mellett. Például, hogy az adós aratásnapkor 330 mérő gabonát ad a kölcsönadójának, vagy hogy a 4 mérőnyi árpatartozást a tábla ellenében kell visszafizetni.
Adósságelismerő agyagtábla Mezopotámiából
A bankjegyeknek köztudottan alig van valós értékük. Amikor túladunk valamilyen portékán, vagy munkaerőnket bocsátjuk áruba, akkor az adott ország államkincstárában bízunk, nevezetesen, hogy a spanyol példával ellentétben figyel rá, hogy a kibocsátott bankjegyek minden időben többet érjenek, mint a papír, amire rányomták őket.
Az emberek szeretik a papírpénzt. Sőt, különös módon azt a pénzt is, amit valójában sosem láttak. A devizakereskedők révén például naponta több trillió dollár cserél gazdát a világon. És az üzlet minden esetben a bizalomra épül, hiszen az elektronikus pénz nem kézzel fogható.
Ez volt az, amit a hódító spanyolok elhibáztak. Nem vették észre, hogy a pénz a bizalmon, sőt, olykor a hiten múlik. Hogy higgyünk az illetőben, aki fizet, higgyünk a központi bankban, aki kibocsátja a pénzt, higgyünk a kereskedelmi bankban, aki elfogadja a csekket.
A pénz nem anyag. A fém- és papírpénz maga a testet öltött bizalom. Mindegy, hogy papír-, ezüst-, agyag- vagy elektronikus pénz, a lényeg, hogy bízzunk benne!
A ma is használt kredit szó a latin CREDO, vagyis „hiszek” kifejezésből ered. A hitelezés feltalálása nélkül a világgazdaság és az emberiség története egészen máshogy alakult volna. Mivel már-már természetesnek vesszük létezését, képesek vagyunk nagymértékben alulbecsülni a pénzkölcsönzés társadalomformáló jelentőségét. Persze nem ettől forog a Föld, viszont lehetővé teszi az emberek, termékek és szolgáltatások szabad mozgását Babilóniától Bolíviáig.
A korai kölcsönadók nem igazán számíthattak hálára tevékenységükért cserébe. Sőt, éppen ellenkezőleg, általában kitaszította őket a társadalom. De ugyan miért?
A 12-13. századi Észak-Olaszországot feudális városállamok jellemezték, ahol a bizalmat nem igazán mérték bőkezűen.
A darabjaira hullott Római Birodalom egyik silány hagyatéka az összetett matematikai számításokhoz, következésképp a kereskedelem fejlődéséhez teljesen alkalmatlan számrendszer. Ez a legnagyobb akadályt Pisa városában jelentette, ahol a kereskedőknek hét különféle pénzérmével kellett boldogulniuk, és ahol az abakusz használata ellenére a legegyszerűbb tranzakciók is komoly fejfájást okoztak. Ezzel szemben a keleti világ - a Muszlim Kalifátus vagy a Kínai Birodalom – jóval fejlettebb kereskedelemmel büszkélkedhetett. Európának égető szüksége volt a keleti tudásra.
Ekkor lépett a színre egy ifjú matematikus, bizonyos Pisai Leonardo, ismertebb nevén Leonardo Fibonacci, aki leginkább forradalmian új számsoráról vált ismertté. Persze ez csak egy volt a keleti matematikára épülő számos újítása közül, melyeket a témában úttörő Liber Abaci-ban, azaz a Számítások könyvében összegzett.
Fibonacci főként kereskedelemmel kapcsolatos példákon keresztül igyekezett szemléltetni az arab számok használatának a római számokkal szembeni előnyeit. Utóbbiakkal ugyanis a római kortól kezdve komoly nehézséget okozott még a legegyszerűbb aritmetikai műveletek elvégzése is. Az arab számok használata egy csapásra megkönnyítette az európai kereskedők dolgát. Fibonacci bemutatta a kereskedelmi könyvvitel, a külföldi fizetőeszközök átváltása, és persze a kamatszámítás területén használandó új metódusokat. A matematika végre Európában is a pénzcsinálás szolgálatába állhatott és a kereskedelem magjainak elhintésére főként az olasz városállamok jelentettek termékeny táptalajt. Ezek egyike Fibonacci szülővárosa, Pisa volt. Ám a kölcsönök városa mégsem Pisa, hanem a keleti hatásoknak leginkább kitett Velence lett.
A pisai matematikus, Leonardo Fibonacci kb. (1170 - kb. 1250)
Az itáliai Velence a 16. században
Az irodalom legismertebb uzsorásának, a Velencei kalmár főszereplőjének, Shylock-nak az otthona.
- Kisegítesz? Megteszed ezt nekem? Tudhatom a válaszod?
Shylock csak abban az esetben adhatott kölcsönt Bassanio-nak, ha azért annak barátja, a neves kereskedő, Antonio vállal kezességet.
- 3000 dukát 3 hónapra, és Antonio a kezes…
- Mit felelsz erre?
- Antonio jó ember.
A „jó” alatt Shylock nem Antonio erényeire, hanem sokkal inkább hitelképességére utalt Bassanio-nak.
- Hallottál róla bármit, ami az ellenkezőjére enged következtetni?
- Nem, nem, nem, nem, nem, nem: amikor azt mondom valakire, hogy jó ember, akkor azt úgy kell érteni, jó a hitele…
3000 dukát… Azt hiszem, elfogadom kezesnek.
Az életben bármi megtörténhet, például hajók süllyedhetnek el. Éppen ezért ha valaki kölcsönad, akár csak egyetlen tengeri utazásra is, valamiféle kárpótlásra tarthat igényt, ami nem más, mint a KAMAT, vagyis a kölcsönkért tőke fölött megfizetendő összeg.
Velence nagyban függött a kereskedelmi tengeri hajózástól, így az ilyen pénzügyi tranzakciók mindennaposak voltak arrafelé. A kölcsönök természetesen azóta is mindmáig nagymértékben meghatározzák a nemzetközi kereskedelmet.
De vajon miért volt Shylock oly galád, hogy Bassanio esetleges fizetésképtelensége esetén egy fontot kért kamatként a kezes, Antonio húsából? Miért volt Shakespeare uzsorása ilyen szívtelen? És ez a fajta karakter vajon miért tűnik fel időről időre a nyugati
irodalomban?
Az egyik magyarázat, hogy Shylock – az uzsorások többségéhez hasonlóan – maga is zsidó volt.
A zsidókat megtűrték Velencében, de majdhogynem csakis egyetlen ok miatt. A keresztény kereskedőkkel ellentétben ők ugyanis nyújthattak egy olyan szolgáltatást, ami a keresztények számára tiltva volt. A zsidók adhattak kamatra kölcsönt!
Fibonacci kidolgozta a kölcsön matematikáját, Shakespeare velencei uzsorása, Shylock pedig az elméletet átültette a gyakorlatba.
Az egykori, ma már 500 éves velencei zsidó gettó
A velencei kalmár
Shakespeare történetében a bíróság végül elismeri a hajthatatlan és megbékíthetetlen Shylock-nak a velencei kalmár, Antonio egy fontnyi húsához való jogát. Ugyanakkor az ifjú bíródoktor javaslatára a dózse szigorúan megbünteti az uzsorást, hiszen a kölcsönkötésben nem szerepel, hogy Antonio akár egyetlen csepp vérének kiontására is jogot formálhatna.
Ráadásul, mivel Shylock zsidó, a velencei törvények értelmében bűnéért teljes vagyonelkobzás jár, ami elől csak úgy menekülhet, ha vallását feladva, baptista keresztény válik belőle.
És hogy miért jöttek a velencei kereskedők éppen ide, a zsidó gettóba kölcsönért? Nos, mert a kamatra történő hitelezés a keresztények között bűnnek számított. A középkori egyházi törvények, melyek szigorúan megtiltották a kamatra történő kölcsönzést, nagyban gátolták az európai gazdaság fejlődését.
Ugyan melyik istenfélő keresztény kereskedő merte volna felvállalni a pokol kínjait?
A velencei zsidók Banchi-k, azaz asztalkák mögött ülve bonyolították kölcsönügyleteiket melyből a bankár szó is eredeztethető
Vallásuk szerint a zsidók sem adhattak kölcsönt kamatra, ám az Ótestamentum egyik cikkelye kiskaput nyitott a számukra. Ennek nagyjából ez volt a lényege: "Testvéredtől nem kérhetsz kamatot, de egy idegentől? Nos, az egészen más tészta!" Vagyis zsidó zsidónak nem adhat kölcsön kamatra, de egy kereszténynek minden gond nélkül.
A zsidók ezért a szolgáltatásukért nagy árat fizettek, hiszen a társadalom teljes mértékben kivetette magából őket. A korabeli szigorú vallási törvényeket kijátszó zsidóság és a kereskedelem közötti szoros kapcsolat tehát hosszú évszázadokra visszavezethető.